Tegnap átjött az Öreg.
Egy kosár őszibarackkal. Keze remeg, lába ingatag, de a termete, tartása szálfa. Kezében kiszáradt, nyikorgó fonott tál (olyan, mint a kosár, csak nincs füle) - kérdem tőle: Mi baj Feri bácsi? De mint a tál, nyikorognak a csontjai is, belülről, talán azért sem hallja...
"- 45 után ezt a világot megette a rosseb. Ezt még itt az én apám ültette, hívjad fiam a gyerekeket!"
Ha apám mondaná, tán legyintenék... - Tedd csak le! De jön az Öreg, én törlöm a kezem, közben kiálltok: Manó! Picúr! Többiek! Hol vagytok? Gyerteeeeek!!! Ezt már egy árva lehelettel erőteljesebben, hogy semmi kétség ne merülhessen fel az eredményt illetően. És már jönnek is a kert ezer zugából és rejtekéből, hirtelen apró embersereg közepén találom magam, zsizsegnek, zajonganak, kiabálnak, félszemmel lesik minden mozdulatomat... sejtik ebből valami finomság, csemege lesz. Csupa "kosz" mindenük, fa, föld, víz, sár....
Az Öreg legyint, én csendben leülök. A kicsik nem értik, nem mernek közel menni az Öreghez, mindig tisztes távolból szemlélik. Mély ráncai, fogatlansága, a kalap...
Az Öreg meg, mint a kiskutyákkal szokás, odagurít egy barackot. A földön. Csak úgy... Eztán még egyet, és még egyet... egyre közelebb. Közben az elsőt felvette a legkisebb, és ahogy illik, azonnal a szájába veszi. ... Nézem... letottyan a fenekére... és arcán az őszinte meglepődés és boldogság édes elegye... mennyei mosoly. Olyan, amilyet még a sajátjaim arcán sem láttam azelőtt.... elszomorodom. Közben kézben a második barack is, csak úgy a földről... mosoly, totty... mosolygok... és látom, hogy mennek az Öreg felé. Fenntartás nélkül, másznak az ölébe, csacsognak és folyik a szájukon, az arcukon, a kezükön az édes baracklé... ragadnak. Könnyem csordul és boldog vagyok. Közben látom, hogy az egyik gyerek egészen közel hajol az Öreghez - nem szokták - az Öreg súg valamit...
Álmos lassan lemászik, keze a háta mögött és elindul felém. Közben csend lett, csak a teli szájak csendes hullámzása... Az öreg átszól: - Egyed! Csak ennyit mond és vár. És néz. Zavarba jövök, harapok. A gyümölcs nagyobb, mint az öklöm, a héja felfoszlik, a nektár kiserked... Nem értem. Öntudatlanul is lehunyom a szemem, érzem ahogy a számban szétárad a friss barack zamata. Ilyet még nem ettem! Édes! Fényes! Letottyanok, mint a gyermek, egy pillanatra megszűnik a külvilág, kinyitom a szemem, mosolygok, arcomon, kezemen folyik a baracklé...
Az Öreg arcán halvány mosoly suhan át, mintha ott sem lett volna, talán ezt is csak képzeltem - mint száz hosszú évet egyetlen nyárba sűrítve - mintha száz év nyarát egyetlen pillanatnyi napsütésben esszencivá érlelve megkaptam volna ebben az egy harapásban. Ez nem génsebészet. Még csak nem is evolúció, ez Isten. Tradíció, hagyomány, érték. Ez egy kész Termék, a világ legmenőbb luxusáruházából, by Nature. Az Öreg ül, néz, a nagy csenben, senki nem szól. Aztán feláll, mielőtt elfogyna a barack, mielőtt bárki, bármit is mondhatna... elindul. Lassan, rozogán, nyekergőn. Látva távozását, hirtelen felugrok, az arcomon csorog a lé, a kezemben a félig rágott gyümölcs, még mindig ragad, szaladok utána, mint egy udvarias kisgyerek, hogy a kapuig kísérjem, kiengedjem. Újra ismerős-mogorván legyint, aztán elmenőben odaszól:
- Tíz éve nem adott ekkora gyümölcsöt. Amíg én élek, már nem is fog!
Aztán, mint aki nem biztos a dolgában, hozzáteszi: Téged várt!
Elmegy, és itt hagyja a hátát, a járását, a szagát, a barack ízét. És még sok mindent. Akkor még nem értem..... itthagy vagy 20 magot. Pontosan 16-ot. Alkonyattájt, mikor sztészélednek az apróságok és mindenki hazaindul, már tudom baj van. Nincs meg, csak 12 mag. 4 hiányzik. A kapuból visszaszalad a sereg és azt játszuk, hogy itt volt az Öreg, az erdei manók Varászlója és hozott nekünk varázsmagokat. De a házimanók megpróbáltak elcseeni 4-et, ezért most nagyon hallkan meg kell keresnünk és vissza kell szereznünk azokat.
A házimanók kicsit hasonlítanak a városlakókra, mindig mindent azonnal akarnak.
Nem tudják, hogy ha elültetjük a magokat, akkor lesz sok gyümölcs és még több mag.... Eszembe jut a Hét krajcár is. Ráébredek, hogy már nem is pénzt, de gyümölcsmgvakat hajkurászunk az esti félhomályban. Mi is a szegénység? Ha azt hiszed, gyümölcs az amit eszel, a hipermulti-közértből.14, 15, 16! Megvan mind. Többet ér az aranynál! Féltve viszem be, aztán mégse, kiteszem a rovaroknak.... nevetséges. Hajnalban kimegyek és behozom, nehogy elvigyen egy szemet is valami rágcsáló. Matatok a zárral, surrogás és lám, 14. Isten dönt!
Ősi magyar barackfajta. Közben felnevetek magamban... az őszibarack Kínában őshonos vadon termő gyümölcs volt. Valaha. Minimum 3-4000 éve termesztik tudatosan. Van némi eltérés a kutatók véleményében, de senki szerint sem fiatalabb, 3000 évnél, mint kultúrnövény. Az őszibarack magnézium és kalciumtartalma lényegesen magasabb mint a többi hasonló gyümölcsé. Így főleg gyermek és idős korban is kifejezetten ajánlott, segít a csontokban tartani a kalciumot.
Nos, kérdés, hogy ki mit gondol a magyarság eredetéről, de eléggé logikusnak tűnik, hogy mint tudatosan, szervezett rendben, felkészülve errefelé vándorló nép, szépen hoztuk magunkkal, csemeteként, egészen a Kárpát-medencéig. (Másik terjedési útvonal a Selyem-úton keresztül, Olaszországon át. Kedves cáfolni vágyók! Nem lehetséges másik útvonal, hanem időben egy kicsit későbbi.)
Mondják a barackfa kényes. Hát az öreg nem nagyon nyúl hozzá, permetet tán sose látott. Néha jut a madaraknak is a tetején, néha nekünk sem az alján se. Állítólag van még egy megszállott ember, valahol a Balaton-felvidék (?) környékén aki több, mint félezer ősi magyar gyümölcsfajtát gyűjtött össze.
Ha úgy vesszük, a nemzetközi gyümölcskereskedelemben évezredes tapasztalatunk van. Arról nem is beszélve, hogy volt idő, amikor a Kárpát-medencét Európa egybefüggő gyümölcsöskertjének hívták. És ezek a gyümölcsök nyersen vagy feldolgozva a legnagyobb királyok asztalain fejezték be útjukat.
Nézem közben a hazai agárágazat változását, a média reakcióit. A földosztás, földelvétel, újraosztás, bérlet mindig érzékeny pontja a magyarnak történelemnek. A magyar embernek is. Annak, aki a földön, a földből él.
Ennek a vidéknek a földrajzi adottságai egészen különlegesek, egyedülállóak. Éppen ezért az itt termő növények is. Jött a hír, hogy Oroszországban járt egy ismerős, és látta a Paprika Bolot. Belülről is. A Barilla tésztán erősen
csodálkozott. A cirill feliratos Bonduelle "lecsó"-n már nevetett. Rendes alföldi parasztgyerek, tudja, hogy a franciáknak jó volt dolgozni. Még régen. Politikától mentesen. De azt mondta, hogy ami magyar élemiszer kapható abban a botban, az hihetetlen. Hihetetlen! - ezt mondta. Zöldséget, gyümölcsöt ilyet, itthon csak a prémium-minőségű boltokban látni.
Hogy miért? Az más kérdés.A lényeg a minőség! A magyar minőség, amit itthon állítanak elő.
A magyar, a kárpát-medencei friss árú, amiről pontosan tudja egész Európa, hogy ilyen paradicsom, uborka... Semmi sem terem ILYENRE, máshol. CSAK ITT. Még a legközelebbi szomszédainknál se. Ilyen szépre, finomra. Mindenki öli egymást egy falat földért - így néz ki a pesti íróasztalkukacoknak. És jajj, szegénylegények, nem jut nekik, mert elszedik a cudar urak. Elszedik, ez így igaz, a Jóisten vessen számot velük! Azok, akik a nagyokat kapják, azok nekem sem barátaim. De az dogmatikus általánosítás, ami
manapság ebben a témában jön, hát mélységesen fölháborít. Mert nem csak a Csányik és társaik "pályáznak". Egy álljon ide közületek elibém, és mondja azt, hogy az Ő MINISZTERE ilyet soha nem tenne. Nem is tett. Ó, édes ballib, felejthetetlen mesedélutánok...
Drága fiaim! Elárulnátok, hogy szerintetek milyen földet osztogatnak szét? Állami föld. Tájvédelmi körzet kezelésében lévő föld. Édes gyerekeim. Ti büszke européer humanisták. Ezeket a most osztásban lévő földeket eléggé elvették sokaktól, erővel. Nem rémlik?
Ja, hogy az fejlődés volt? Meg demokrácia? Igen a tiétek és nem bárki másé. Az én őseim még végigélték és el is mesélték - nem személyes katsztrófájukat, hanem azt, ahogyan végignézték, miként pusztította magyar és orosz kézenfogva a földeket. Hozzá nem értésből, irigységből, pusztítási vágyból. Hogyan égették fel részben szó szerint, részben képletesen a gyümölcsöst, a szőlőt, hogyan lett tarló a gabonaföldből, hogyan pusztult el nyom nélkül a birtok fűszer és gyógynövénykertje, amiből a jó gazda nem csak magát és családját, de a környékbelieket, parasztot, papot, idegent, vendéget, ápoltatott ha kellett.
Mi a nagyobb fájdalom? Hogy nem ti kapjátok? Hogy mások kapják?
Van egy nehezen érthető nézőpont, amikor mindegy, hogy tiéd, vagy az enyém-e. Amikor nem kívánod, hogy ne dögöljön meg a szomszéd tehene! Amikor, habár neked sincs, mégsem pusztítod a másikét. Örülsz a sikereinek. Tapasztalatokat cseréltek. Együtt törekedtek a jóra.
Tudom, nehezen érthető. Az nem az én gyümölcsöm, vagy a tied. Ez a mienk.
Is lehetne.....
