Az én koromban - főleg ha az ember teljesítőképességéhez mérve is időt nyer - mi mást tehet, mint tanít. No persze nem iskolában, ahhoz ugyanis nem vagyok elég erkölcsös, hisz pálinkát is, gyereket is csináltam már, tehát csak úgy élettapasztalatból. Ez, a kulturális hagyaték átadásának az emberiség által gyakorolt módja több ezer éve. Mióta emberi kultúra létezik a földön. Az öregek tudása minden család, nép, nemzet életében a megmaradás feltétele.
A mai korosztály azzal szereti rémítgetni magát, hogy mi történne, ha beköszöntene a nagy áramszünet, és nem lenne semmi. Furcsa, hogy ők, miről gondolják azt, hogy "semmi"... Elmondom. Nem lenne semmi. Ez a semmi, egy viszonylagos semmi, mert bár "semmi" sem működne (kommunikáció, média, közlekedés, ipar, hogy tovább ne is soroljam) és bár legtöbben valószínűleg hangosan óbégatnának, a nagy tudatlannak hitt tömegeket hergelve, hogy itt a világvége, itt az emberi kultúra vége, csak a kiválasztottak (értsd: akit "mi" kiválasztunk) maradhatnak életben (értsd: élvezhetik tovább az eddig megszokott kényelmi funkciók maradékát). Mert a civilizációs "vívmányok" elveszítenék az eddig nekik tulajdonított jelentőségüket és egészen más értékrend lépne életbe. Ha vannak öregek. Ám elmondom, azoknak lenne nagyobb túlélési esélyük, akik addig "nehezebb körülmények között éltek". A kényelmeseknek, puhányoknak nem sok esélyük lenne, maximum tartalékaik feléléséig.
A fenntartható fejlődés máshol fogja felütni a fejét...
Ámde gondoljon bele mindenki, hogy mi történne, ha egyszerre nagy számban elfogyna az "öregek" korcsoportja. Ha a populáció csupa fiatal egyedből állna, akik megélt éveik számának tekintetében még nem voltak képesek átvenni a nemzedéki tapasztalatokat, túlélési módszereket.
Nos ez esetben lenne igazán nagy a baj!
Az öregek tapasztalata és tudásuk szóbeli átadása, jelenlétük a mindennapi életben nélkülözhetetlen az élettapasztalatok megszerzéséhez, a kultúra, a tudás megtartásához. A kultúrantropológia, a szociológia, a pszichológia, a kommunikáció tudománya részletesen foglalkozik mind a csökkenő népesség, mind az elöregedő társadalmak, mind az "öregjeiket" (általában férfiakat, lásd háborúk, járványok okozta változások a népesség összetételében) vesztett népek problematikájával.
Hogy miért fontos ez számunkra?
Kérdés, hogy egy életerős fiatalokkal is felvértezett nemzet, mely nem egy világhírű tudóst és egyház-, és hazafit is adott a világnak a történelem folyamán, miért nem rendelkezik semmilyen, kohéziós erővel bíró magyarságtudattal?
Miért ciki ma magyarnak vallani magunkat? Mi a baj a magyarsággal, a magyarságtudattal?
Ez a kérdés, természetesen egy fülledt nyári éjszakán merült fel...
A víz felől izzó párafelhőket sodort az alig rezdülő fuvallat a hegy lankái felé. Az ifjak kimerülten elcsendesedtek, kiszívta erejüket a napfény,a tajték, a tikkasztó forróság. A boldogság és enyhülés reményét ígérő viztükör rezzenéstelen arccal kínálta magát. Érzéketlensége mégis megdöbbentő volt; a hegy látta, ahogy a völgyben megáll az idő, megannyi apró élőlény hangos zsivaja egy néma kiáltássá csendesül a remegő forróságot elnyelő vöröses félhomályban, hogy a csillagok alatt az oázis képével kecsegtessék híveiket.
A Vének tanácsa kint ült a diófa alatt. Mindig volt egy vén diófa, ami alatt nagyszüleik, ősatyáik és minden öregjeik ültek. Történelmüket végigkísérte a diófák alatt üldögélő öregek képe. Az asztalon poharak, boros és pálinkás, jó magyar szokás szerint, egy üveg egy kancsó és a lopó. Errefelé üvegben csak szörpöt és pálinkát tartanak. Mert a vizet tenyérből isszák hisz azt a természet adta, a bort kehelyből mert azt Isten adta, a pálinkát meg mi főztük magunknak, hát üvegbe tesszük.
Az asztal és a ház között nincs ösvény, itt mindenki, minden talpalatnyi földet ismer. Nincs gyertya, nincs fény, csak áthatolhatatlannak tettsző sötétség. Az idegen itt elveszne, járt utat keresvén. A pipadohány füstje keveredik a parázs láthatatlan izzásából keletkező illatokkal, a lopó is pihenne lassan, de néhány köre még biztos hátra van az öregnek...
Miért van az, hogy míg a mienknél fiatalabb népek is tudatosan építik nemzeti imidzsüket, ápolják múltukat, addig ma magyarnak és nemzeti érzületűnek lenni ciki? Milyen történelmi folyomány, hogy a nemzeti érzület, a hazaszeretet, kulturális hagyatékunk megőrzésének igénye, ma a politikai jobbhoz-tartozással egyenértékű. Egyesek szerint. Egyes túl hangosak szerint.
Hogy a fenébe lehetséges, hogy pont a liberális, vallásszabadságot, szabad melegházasságot, etnikai sokszínűséget, demokráciát követelő hangok nem adják meg, egy ugye szerintük minoritásban lévő (ha nem is földrajzilag koherens) csoportnak, a maga szabad hitgyakorlását? Miért van konzekvensen kitakarva a Goggle Earth "streetwiew" szolgáltatásából minden rovásírással készült helységnév? Miért van az, hogy a magyarság kérdését boncolgatva, mindig! eljutunk valamilyen egyrészt egész Európa sorsát formáló tényezőhöz, másrészt pedig Istenhez? Mindig.
A magyarság sorsa, állapota és jövője szempontjából két dolognak volt eddig döntő befolyása. Európa egyes nagyhatalmainak (és nem Európa egészének!) illetve Istennek. Segíts magadon, Isten is megsegít! Ilyen van. Segíts magadon és majd Európa megsegít, ilyen meg sosem volt. Nos ezek az öregek kenyerük javát már megették, szüleiket, nagyszüleiket tisztes korban temették el, fejükben és szívükben az elmúlt pár száz év. Ők még első kézből ismerték azt, ami egyeseknek csak legendárium. Ezek az élő matuzsálemek, még pontosan tudják, hogy mikor, mi történt, ki mit mondott és ki mit csinált. Tudják, hogy hol torzítanak a "hiteles" beszámolók, a sajtó, a média, a tudomány és a történelem. Ők nem egy történelemhamisítást megéltek, saját bőrükön tapasztalták, ott voltak. Azok ellenében, akik szerint ilyen soha nem történt.
De van bennük egy kiemelkedően fontos, közös vonás. Sorsukban megtestesül Kossutth és Széchenyi dilemmája: menni vagy maradni? Nos, ezek az öregek, minidg, minden generációt, körülményt, helyzetet mérlegelve MARADTAK ITTHON a KÁRPÁT-MEDENCÉBEN.
Tehát elmesélem mire jutottak az öregek.
Magyarnak születni, Isteni adomány, kegy! Bárki, bármit mond. Manapság, éppúgy, mint ezer évvel ezelőtti időkben - és azóta is erősödő és csituló hullámokban, alapvetően két nagyhatalom ellen ellen küzdünk, bármily röhejesen hangzik is, Európa szívéért, népünkért, a megmaradásáért, az életért. Az egyik, az úgynevezett történelmi Európa.
Hogyan van az, hogy a földtörvény kapcsán a liberális sajtó, az Európához tartozni vágyók csoportja hirtelen öntudatra ébredt, és a magyar földet kezdte sajnálni az öreg kontinens többi lakójától. A csatlakozáskor mézesmadzagként elhúzott bécsi cukrászda lehetősége, bezzeg kellett. Akkor nem volt gond a "New Order". Most, amikor az EU megkéri az akkori édesség árát, nagy a tiltakozás. Kisértetiesen emlékeztet ez a demokratikus "nem szeretetek fizetni" morál, valami egészen más típusú mentalitásra. A csalárd szemforgatásra. A hosszútávú "üzletfejlesztésre". A sok felvett és ki nem fizetett munkavállalóra. Kicsiben és háztájiban egyaránt. Azok, akik ma farkast kiálltanak, vagy teljesen hülyék, vagy maguk inkább báránybőjbe rejtezett ordasok. Kivel akarják elhitetni azt a hülyeséget, hogy oligarchák csak most lettek, eddig nem voltak, hogy 3 év alatt le lehet cserélni őket, és ezek nem "azok" vagy "olyanok" mint akik korábban voltak. Hogy mi lennénk a birka nép???
Tudom, hogy a legmagasabb liberális etika szerint vastagon támadható, de - az vesse az első követ... - azt gondolom, hogy az a Vidékfejlesztési Minszter is csak ember. Sőt, nem is akármilyen. Az on-line média révén Hála Istennek! mindenről értesülhetünk, még a "piszkos földek"-ről is "Felcsúttól Borsodig".
Láttunk mi már ilyet, nincs új a nap alatt, drága gyermekeim. Mit csináltak az ősz atyák, kik gyermekei eddig a média világát uralták? Minden valaha volt nemestől, magyartól, szlávtól, svábtól, és mindenkitől akiknek még volt elvették a földjeit és jött az édes kolhoz. A nép nevében. Most fáj a karhatalmi újraosztás? Akkor nem fájt? Nem nektek fájt.
Ha bárki más ülne a miniszteri székben, éppen ugyanezen módszerekkel állítaná fel a másik osztálynévsort.
De a valóság az, hogy a megmaradt részekért, hazánk durván megszaggatott földjéért - pátosz nélkül - egy sor fiatal, egytemet végzett magyar gazda küzd, hajt, pályázik, lobbyzik, ha kell veszteget és sem időt, sem pénz, sem enrgiát nem sajnál azért, hogy családja maroknyi birtokát megőrizze, fejlessze.
Ami történt, megtörtént, visszacsinálni már nem lehet. De ezek a 2-3 gyerekes fiatalok, több generációval körülölelve, most pályáznak földjeikért. Azokért a földekért, amelyeken az apáik gazdálkodtak mint TSZ tagok és feketén vették a műtrágyát és a magot, azokért a földekért, amelyekről nagyszüleiknek el kellett vonulniok és vigig kellett nézniük az idegenek által véghezvitt rombolást. Egy egész élet veszteségét. Elvinni, magukkal, csak elrabolt életüket tudták.
Dédszüleik a közelben vannak eltemetve és mindegy, hogy régebben birtokosai, vagy csak művelői voltak a Vidéknek. Tudják a föld az élet. Ők, nem fogják soha eladni idegennek, EU tagnak, senkinek.
Ez a Miniszter nem mond le. Pedig illett volna lemondania. De abban biztosak lehetünk, hogy másnak is diktálnának névsort, nem tudni nem hosszabbat-e, nem féktelenebbet-e, és addig, ez az ember a fiataloknak, nektek Fiaim, osztja a földet. Apránként, ahogy tudja, lehet titokban, nehezen, de osztja.
És az oligarchákon túl, a javarészük rendes magyar gyerek. Az olvasztótégely gyermeke, de Magyar, mert nem ment el, itt van, itt él, itt küzd és nagy valószínűséggel majd itt is hal.
